Ez a hét sem volt egyhangú vagy unalmas. Hétfőn a horvát gimnáziumba látogattunk el Rolanddal.
Pár hete kaptunk meghívást, aminek elsősorban az volt az oka, hogy jár oda egy szintén mozgásában korlátozott fiatal lány, aki úgy érzi, osztálytársai nem igazán fogadják be őt. Erre jött az ötlet, mi ketten Rolival adjunk egy érzékenyítői órát, ami talán oldja a feltételezett gátakat.
Délelőtt tíz után felkerekedtünk és elindultunk az iskolához. Sosem jártam még előtte arra gyalog és sejtelmem nem volt, mennyi bonyodalom fog ránk várni az oda és a visszaúton egyaránt. A Konzum előtt vártunk egy arra tartó buszjáratot, s már ekkor elkezdődött a tortúránk. Roland előre engedett a felszállásnál, amikor észleltem egy babakocsis utast, így már csak én tudtam továbbutazni. Szerencsére Roland előbb kiért Uránvárosba, mint én. Mondtam neki, most ráhagyatkozom, mutassa az utat. A járdaszegélyek ismét akadályt jelentettek, ezért kénytelenek voltunk a nagy forgalmú Szigeti úton az országúton, autók között közlekedni! Nem volt egyszerű és több ízben emlegettem azokat, akik felelősek a járdák szegélyeiért.
Őszinte leszek! Az órát megelőzően találkoztunk a kislánnyal. Egy végtelenül helyes, visszahúzódó teremtéssel volt dolgom. Ezt tökéletesen megértem, hisz én is voltam fiatal.
Viszont azt tapasztaltam, láttam, éreztem, hogy a beszélgetésünk alatt mellette elhaladó osztálytársak mind szóltak hozzá vagy meg is érintették. Ezt neki is mondtam. Szóval úgy gondolom, még fiatalok és nem mellékesen a legérzékenyebb időszakukon mennek jelenleg át, s ezek igen megnehezítik a dolgukat. Kisvártatva érkezett az osztály és elkezdtük. Szeretek Rolanddal együtt dolgozni, mert olyan érzéssel töltenek el ezek az órák, mintha stand up-sok lennénk.:-) Bemutatkozást követően sorban jönnek a jobbnál-jobb, vidámabbnál-vidámabb vagy tanulságosabbnál-tanulságosabb történetek. Egymást kiegészítve, segítve gördülékenyen, szórakoztatóan szoktunk előadni! 🙂 Nem állítom, hogy sorban tették volna fel a kérdéseiket a diákok, de láttam rajtuk a vidámsággal vegyes nyitott érdeklődést!!! Egy fura szokásom pedig meg is nevettette őket.
Éreztem, hogy valami mintha mászna a nyakamon, de nem voltam benne biztos. Ahogy pillantásom letévedt láttam, valami mászik rajtam, ám kezemmel nem tudok odanyúlni, ezért fújtam egy hatalmasat. Csodafegyverem nem szokott cserben hagyni. Ezúttal is remekül megoldottam a vészhelyzetemet. 🙂 Ezen nevettek a legtöbben. 🙂 Összességében egy remekre sikeredett órát tudhattunk magunk mögött.
Ezután elindultunk buszmegállót keresni. Ismét nem volt könnyű dolgunk, hisz a járdák, hidak keskenyek voltak ezért az autósok a járdára álltak, így mi újfent a forgalmas úttesten voltunk kénytelenek néhány esetben haladni. Egy ízben még a kocsim is fennakadt és ha nincs Roland, bizony addig kénytelen lettem volna ott csücsülni míg nem jön egy járókelő. De Roland mögém állt kocsijával és kitolt a gödörből. 🙂 Megint eszembe jutottak azok, akik a járdák, utak állapotáért felelősek és feltettem, mi lenne, ha csak egy hétig ülnének kocsiba és azt tapasztalnák, mint mi.
Aztán végül buszra szálltunk és végre visszautaztunk. 🙂 Szívesen megyünk máskor is, ha visszahívnak, de megegyeztünk Rolanddal, soha többet nem utazunk ide menetrend szerinti járattal.
