Hogyan került az életembe a meseterápia?
Először egy tévéműsorban, Kepes András műsorában hallottam Boldizsár Ildikót, aki
bemutatta a meseterápiát, ami akkor még Magyarországon egyedülállónak számított. Már
nem emlékszem mi fogott meg pontosan, de lebilincselően hatott rám. Szívtam magamba
Boldizsár Ildikó minden egyes szavát, nem győztem betelni vele. Van, hogy az életben
meghallasz valamit, és azt mondod, ez az! Én így éreztem, a lelkem teljesen azonosulni tudott vele.
A sors másképp alakította a dolgokat, de most rengeteg belső változással az életemben,
újból bekerült a képbe a mese. Ha a mesére gondolunk, rögtön felvetődhet a kérdés: hogyan
kerül ide a gyermekirodalom témája, milyen szerepe lehet a mesének és ezen keresztül a
hagyománynak a felnőttképzés vonatkozásában.
A XIX. század környékéig a mese a felnőttek műfaja volt, drasztikus változás akkor történt,
amikor a meseírók hozzátettek vagy elvettek belőle, ezáltal megváltozott a hatásuk is.
Modern világunk káoszában egyre többen nyúlnak vissza az ősi bölcsességet tartalmazó népmesékhez.
A meseterápia – amellyel jelen írásomban foglalkozni szeretnék – lényegében az útnak
indulás, a bonyodalmak vállalása, a próbatételek sora, a segítők (emberek és tárgyak)
felismerése, az ellenféllel való megküzdés és végül az újjászületés állomásaiból tevődik össze. Ezen az úton kell végig menni a résztvevőknek és lényegében minden embernek, nekem is.
Na és mi újság a tündérmesékkel, ahol minden jóra végződik?
A tündérmeséket nem tekinthetjük elavultnak, ódivatúnak, annál is inkább, mert egy
olyan paraszti társadalom szellemi tükröződései, melyben, mai szemmel nézve, az emberek
irigylésre méltó környezetben éltek, irigylésre méltó viszonyban létezhettek magukkal és a
világukkal egyaránt. A tündérmesék világa hasonlít a mi világunkhoz, a benne ábrázolt mese
családjai pont olyanok, mint napjainké. „Minden embernek ma is el kell hagynia a szülői
házat, mert az út maga az élet, mert aki nem indul el, az sohasem érkezik meg, sohasem válik érett, teljes személyiséggé.
Ahogy nekünk, úgy minden mesehősnek meg kell küzdenie a maga boldogulásáért ebben az idegen világban.” 1 A mai modern mesék és mesepótlékok egy részét nem sorolhatjuk ebbe a hiteles, életünket híven tükröző kategóriába. A világot és az embereket jónak mutatják be, ezzel elrejtve a gyermeki lélek elől az élet nehézségeit, pedig a mesének pont az lenne a „feladata”, hogy a mesehallgatás közben olyan megoldásokhoz juttasson, hogy felnőtt korban is segítsen megérteni és legyőzni az életben felmerülő nehézségeket.
„Mióta világ a világ, az ember újra meg újra bajba kerül: hol önmagában, hol pedig azon
kívül. Az emberiség története válságok története, alig van olyan korszak, amely ezek nélkül
zajlott volna. Életünket, sorsunkat döntően befolyásolja, hogy mit kezdünk a bajokkal…” 2
Kimászunk belőle, vagy elsüllyedünk benne, megoldjuk, vagy elodázzuk a cselekvést.
Egyszerűen szólva, képesek vagyunk-e a fejlődésre, a változásra, a tovább haladásra? Mesei
hasonlattal élve, útnak kerekedünk, vagy kővé változunk? Évezredek óta a birtokunkban van
egy olyan „válságkezelő program”, amely kiállta az idő próbáját és bizonyítottan hatékony.
Az ember mindig félt valamitől: villámlástól, vadállatoktól, betegségektől, más emberektől –
hosszan sorolhatnánk a példákat a történelemből, mely fenyegetések kivédésére (legtöbb
esetben) nem tudott felkészülni. A régi kor embere megoldásokat keresett az őt fenyegető
problémákra és ezeket a bölcsességeket történetekbe zárta, így születtek meg a mesék. A
mesék tértől és időtől függetlenül képesek utat mutatni a mai ember számára, ugyanis a
problémán túl a megoldást, a kiutat is megmutatják nekünk.
„Tudatunk születésünk óta nyitott a történetekbe kódolt tudás megértésére és használatára, a képekben való gondolkodásra és a „képes beszédre” 3 – vallja Boldizsár Ildikó mesekutató, aki Magyarországon honosította meg a felnőttekkel foglalkozó Methamorphoses Meseterápiás képzést.
Legközelebb a mesékkel kapcsolatos tévhiteket fogom még jobban eloszlatni, gyere és tarts velem, a következő részben is!
Kecskés Alexandra
művészterapeuta-jelölt
hivatkozások:
1 Bárdos József (2013): A felnőttség kapujában In: http://www.fordulopont.hu/FP61_bardos.pdf
Utolsó letöltés ideje: 2023.03.28.
2. Blog bejegyzés
Kő és Bambusz
Az elmúlt időszakban több ismerőst és kollegát is elvesztettünk… Szeretném bemutatni, hogy mit is nyújthatnak a mesék a halál és a gyász témájában Bízom benne, hogy számodra is erőt tud adni. Mit jelent a mesék szerint boldogan élni? Például a keleti mesékben az a boldog, aki, bár elfogadja a sorsát, a felelősségről, amivel az életéért tartozik, nem mond le. Ezekben a mesékben még a halál sem okoz szomorúságot, inkább egy „lehetőség, a határhelyzet és az átmenet megtapasztalására”. „A halál az élet része.” A mesék hősei nem igyekeznek mindenáron korrigálni a hiányt és pótolni a veszteségeket, hanem megtanulnak együtt élni velük.” A legtöbb boldog mesehőst a tündérmesékben találjuk, de ők igen nagy nehézségek, próbatételek árán nyerik el ezt az állapotot.
A veszteségek közös jellemzője a boldogság hiánya. „A veszteségek egész életünket végig
kísérik, hozzátartoznak az emberi élethez.”
Az emberiség ősi bölcsességével találkozhatunk a mesékben. Hoztam pár mesét, lássuk az elsőt.
Kő és bambusz
Egy gyerek ment át az úton. Az úton feküdt egy kő. A gyerek felemelte és feldobta a
levegőbe, az pedig leesett a bambuszcserje mellé. Amikor a gyerek elment mellette, megfogta a bambuszt, meghajlította és hagyta visszacsapódni. A bambusz felsóhajtott. A gyerek továbbment.
„Ki vagy te?”, kérdezte a bambuszcserje a kőtől. „Az égből jöttél?”
„Én a kő vagyok”, felelte a másik, „és nem az égből jövök, hanem a földről. A gyermek
dobott fel a levegőbe.”
A bambusz tovább kérdezte: „Vannak gyerekeid?”
A kő így válaszolt: „Nincs szükségem gyerekekre, mert nem kell meghalnom. Ez bosszantja
az embereket. Jobb lenne, ha olyan lenne az életük, mint az enyém.”
A bambusz elgondolkodott, majd megrázta a fejét. „Az nem jó. Az emberi életnek olyannak
kellene lennie, mint az én életem.”
„Neked meg kell halnod?”, kérdezte a kő.
A bambusz bólintott. Ide-oda lengett. Feltámadt a szél, csapkodta a bambuszcserjét. A
bambusz lelapult. „Igen, nekem meg kell halnom.”
„Én örökké élek”, jelentette ki büszkén a kő. „Nem törődöm a széllel és az időjárással, a
hőséggel és a hideggel. Nem ártanak nekem. Nem is érzékelem őket. Nem érzek fájdalmat, és semmi miatt nem aggódom. Nem adok semmit, és nem kapok semmit. Én én vagyok.
Ilyennek kellene lennie az emberi életnek is!”
Egy nagy arapapagáj repült arra, és ráült a bambuszra, amely meghajlott a nagy súly alatt. Az
esőcseppek apró kis gyöngyökként fedték le a madár kék tollazatát.
A bambusz felsóhajtott. „Érzem az esőt és a szelet. Érzem a hőséget és a hideget. Meghajlok, de azután újra fel is egyenesedem. Gyökereimmel erőt szívok fel a földből. Kicsi vagyok, és
növekszem. Gyenge vagyok, és megerősödöm. Egy nap eljönnek az emberek, és levágnak.
Vagy elszáradok.”
„Akkor meghalsz”, szögezte le a kő.
„Igen, akkor meghalok. De mielőtt meghalok, gyerekeim születnek. Ők tovább élnek. Nekik
is lesznek gyerekeik, akik tovább szaporodnak. Ez így folytatódik. A gyermekeimben élek
tovább. Szerintem jobb, ha az emberek élete az enyémhez hasonlít.”
A kő nem értette. Mereven ragaszkodott a véleményéhez, de nem tudott mit mondani. Ekkor
visszajött a gyerek. A papagáj felreppent. A gyerek beledobta a követ a patakba. Majd levágta a bambuszt, és botot csinált belőle.
Az ember élete olyan, mint a bambuszé.
(Brazil mese)
Legközelebb újabb csodálatos mesét választok.