Ők azok, akik segítenek, ha baj van

A Révész szolgálatról a Nők Lapja Psziché decemberi számában jelent meg Kitti Szurovecz tollából.

 

Lelki válságot számtalan esemény okozhat. Krízist jelenthet például munkahelyi vagy családi változás, egy házasság vége vagy egy tragikus baleset is – az eseményekre egyöntetűen igaz, hogy általuk új, még ismeretlen ezáltal riasztó helyzetbe kerülünk, és a hirtelen jött, megváltoztathatatlan tények hatalmas érzelmi terhet rónak ránk. Ilyenkor nem is mindig egyszerű rábukkannunk arra a hozzánk közel álló személyre, aki támogatni tudna bennünket. . Márpedig az újrakezdéshez az érzelmi segítség kulcsfontosságú. Összeállításunkban olyan kezdeményezések és szervezetek megálmodóival és vezetőivel beszélgettünk, akik az élet különféle krízishelyzetein segítik át a hozzájuk fordulókat.

 

Révészekkel könnyebb Ungvári Györgyivel az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) éttermé­ben találkozunk. Vele vannak a munka­társat és barátai. Mindannyian révészek.

Hogy kik ők? Feladatuk nem csekély: frissen kerekesszékbe került sorstársaik­nak segítenek itt, az intézmény osztályain elfogadni, feldolgozni a megváltozott élet­helyzetet. Györgyi az egyesület elnöke, aki a gyermekbénulás Sabin-cseppek előtti, egyik utolsó áldozata, és már jó ideje nem tud járni. Állapota sok év alatt, folyama­tosan romlott a mostani szintre, így volt ideje megbarátkozni a helyzettel. Nem úgy, mint azoknak, akiket egy hirtelen bal­eset, vagy gyors lefolyású betegség kényszerit kerekesszékbe. Azt mondja, ilyen értelemben szerencsésnek érzi magát.

„Tizenöt éve vagyok révész, és ma már az új munkatársak képzésében is aktívan részt veszek – meséli Györgyi. – Úgy ér­zem, mi itt, az OORl-ban igen hatékony lelki segítséget tudunk nyújtani az új sors­társainknak, hiszen a mi életünk a példa arra: azzal, hogy kerekesszékbe kerül­tünk, még nincs vége a világnak. Sőt! So­kan az életükben bekövetkezett törés után fedeznek fel magukban olyasmiket, ame­lyek által később boldogabbak lesznek, mint valaha. Persze eddig eljutni egyáltalán nem egyszerű. Amikor először gurulok oda egy-egy új sorstársam ágya mellé beszélgetni, gyakran még sokkos állapotban van, depresszi­ós, és egyáltalán nem, vagy nagyon nehezen lehet megnyitni. Megeshet, hogy sikerül vele megtalálnom a közös hangot, és az erőt adó beszélgetés végére még egy mosoly is kiül az arcá­ra, ám amikor a következő héten újra meglátogatom, megint mély letargiában találom. Egy ilyen mértékű trauma esetén ez teljesen normális, ezért az új mozgássérült sorstárs és a révész részéről is sok-sok türelemre van szükség. Nem cso­da, hogy minden apró sikernek nagyon tudunk örülni.”

A révészek munkája nemcsak azért kiemelkedő fontosságú, mert sorstársként igen hitelesek, hanem mert az újonnan kerekesszékbe kerültek mögött sajnos sok esetben nem áll támogató család.

„Sokszor előfordul például, hogy a házastárs nem tud mit kez­deni a megváltozott helyzettel, egyszerűen sok neki, és egyéb családtagok, barátok is lemorzsolódhatnak – mondja Györ­gyi. – Az is gyakori, hogy aki nem ment keresztül ugyanazon, amin az érintett, nem Is igazán értheti meg őt. Így hiába van mellette szerető család, egyedül érzi magát, minta kisujjam.  Ilyenkor jövünk mi, révészek. A legfontosabb dolgunk, hogy a személyes példánk által reményt költöztessünk a szívükbe és praktikus tanácsokkal segítsük őket az új életük kezdetén.”

Az első sokk leküzdése után számtalan megoldásra váró probléma merül fel a hogyan tovább kérdéskört illetően: miként leszek kerekesszékben szülő? Hogyan tudom ellátni a gyerekeimet? Képes leszek elvégezni az eddigi munkámat, vagy más állást kell keresnem? Hogyan fogok bevásárolni, vagy épp kicserélni egy villanykörtét a plafonon? Ahány élet, annyi érzelmi és gyakorlati kérdés. Györgyi és csapata pedig sok-sok év tapasztalatával az összesre tudja a választ. „Végtelenül jó érzés, amikor egy-egy kliensünk a rehabilitáció hónapjai után elhagyja az OORI-t, és egyszer csak visszajel­zést kapunk tőle, hogy jól van, megbarátkozott az új helyzettel és helyrejött az élete – idézi fel Györgyi. – Csodálatos érezni, hogy ténylegesen segíteni tudunk, ez a mi mindennapjaink­nak is értelmet ad. Nagyon fontos számunkra, hogy egyre többen legyünk, hogy minél több fiatal sorstársunk megkapja a révészkedéshez szükséges képzést. Az álmunk, hogy a révészhálózat ott legyen minden megye egy-egy rehabilitációs intézetében, ezért dolgozunk és toborozzuk azokat a vidám, motivált, példaértékű életű leendő munkatársakat, akik majd sok-sok frissen kerekesszékbe került társukat segíthetik át életük talán legnehezebb időszakán. Egy biztos: fiatalabb már nem leszek, ám amíg csak erőm és állapotom engedi nem adom fel a révész-létemet.”