Ő Heni a mi kollégánk! Büszkék vagyunk Rád Szekeres Henriett !

Láthatjátok, nem vagyok túl sokat gép előtt, aminek oka nem egyebekben rejlik, minthogy igen sokat mentem mostanság érzékenyítői foglalkozásokat tartani. Aki ismer jól tudja, milyen sokat jelentenek számomra ezek a foglalkozások. Sokan azt gondolhatják, ilyenkor csak én adok, ám ez egyáltalán nem igaz, hisz rengeteget kapok minden alkalommal magam is.

Ez nem volt másképp múlt csütörtökön sem, amikor Rolanddal voltam a Szent Margit iskolában, ahol két órát adtunk hatodikos diákoknak. Az első óránk kitűnőre sikeredett. A másodikon elkövettünk egy hibát, de levontuk a szükséges következtetéseket és így legközelebb nem követjük el újból.

Aztán pénteken Beremendre mentem több társammal együtt, ám a foglalkozásokat ezúttal egyedül tartottam. Mivel három óráról volt szó bizony eléggé elfáradtam és a végére már nem igazán tudtam, melyik órán mit is mondtam el, netán mit hagytam ki. Másodikos, nyolcadikos és hetedikes diákokat kaptam. Eddigi tapasztalataim azt mutatták, hogy minél idősebbeknek szólnak az órák annál inkább bátortalanabbakká válnak a fiatalok, s ez most sem volt másként. A kis másodikosok az első ijedtség után egymás után tették fel kérdéseiket, míg a nagyobbak inkább kedves, őszinte érdeklődést mutattak. Összességében azt mondhatom, mindegyik osztály élmény, remek tapasztalás volt.

Tapasztalásról szeretnék pár dolgot elmesélni. Mivel igen fázós vagyok ilyenkor már minden nehezebbé válik számomra. Ilyen nehézség a kocsim vezetése, hisz az ujjaim átfáznak, elgémberednek és ezáltal piszkos lassan tudok vezetni. Így volt ez akkor is, amikor a Szent Margitba tartottunk. Miután semmi verejték nem lepte ujjaimat, tenyeremet az minden kisebb döccenő után tehetetlenül lehullott a joystickról. A máskor tíz perces út ezúttal majdnem fél órát vett igénybe. Ez a tény nem kicsit frusztrált. A ki tudja hányadik megállásomnál mondtam Rolandnak:

– Komolyan, de mindjárt olyant mondok, hogy magam is megbánom.

Erre odalépett hozzám két lány, akik a húszas éveik elején járhattak. Felajánlották segítségüket, ha azt elfogadom! Természetesen óriási örömmel, megkönnyebbüléssel vettem nemes ajánlkozásukat, s miután biztosítottak afelől, hogy nem taszítja őket kacska kezem, a nálam lévő vízből megnedvesítettem azokat. Ezek után már simán hajtottam be az iskolába.

Ezek után Beremenden megismerhettem Erikát, aki az iskola igazgató helyettese volt. Egész idő alatt ő kalauzolt és segített engem. Első pillantásra láttam, éreztem, egy csupa szív, csupa lélek emberrel hozott össze ismét a Jó Isten!!! Pár mondatot követően tegeződni kezdtünk, aztán tőle kértem két óra között enni-inni, végül őt kértem meg arra is, hogy az iskola által felajánlott ebéddel etessen meg!!! Az órák végeztével jót beszélgettünk egymással.

Néhány évvel ezelőtt hasonlót nem csináltam volna, de időközben ráébredtem, ha sok időt szeretnék másutt tölteni, márpedig a lehető legtöbb időt kinn akarom élni, akkor tudnom kell kérni és elfogadni minden fajta segítséget!!!